2022-ben Lángi József falkép-restaurátor kapta a Kárpát-medence épített örökségéért végzett kiemelkedő tevékenységet elismerő Granasztói György-díjat. Vele beszélgettünk kezdetekről, kedvencekről és arról, hogy lehet „megszokni az állványt”.

Van olyan ember, akit, ha megkérdezünk, mikor határozta el, hogy későbbi szakmáját fogja űzni, rávágja: kérem, én már háromévesen tűzoltó akartam lenni! Az 1960-ban született Lángi József nem ilyen. Fiatalkorában nagyon sok mindennel kísérletezett, számos terület érdekelte. Zoológia, ornitológia, csillagászat – de vadászrepülőként is el tudta volna képzelni magát. Ebben némileg akadályozta, hogy reáltárgyakból sosem volt jó, ám talán még így is felvették volna a repülőműszaki főiskolára, ám végül másfelé indult.

A történelem és a művészetek mindig érdekelték, a rajzot is mindig szerette; tizenéves korában ismerősei révén megismerkedett a műemlékvédelemmel és a restaurálással. Elvégezte a díszítőfestés szakot, majd első munkahelyeként az országos műemlékvédelmi hivatalnál helyezkedett el.

„Ott még teljesen mást jelentett a restaurálás, mint ma, mondhatni, gyerekcipőben járt – meséli. – Úgy működött, hogy a művészettörténész megmondta, egy adott középkori freskóval mit kell csinálni, hogy kell kiegészíteni; önálló restaurátori döntésről nem lehetett szó. Maga a restaurátorképzés csak az 1950-es években indult el Magyarországon, kevés volt a szakirodalom, el voltunk vágva a nyugati szálaktól is, így amikor én 1982-ben odakerültem, a restaurátori kutatás, a dokumentálás még nagyon kezdetleges volt. Az itthoni restaurátor szakma az én életemben alakult a mai színvonalára, végigkísértem és részben alakítottam is ezt a fejlődést.”

De tulajdonképpen mit csinál egy falkép-restaurátor? Két fontos alapfeladata van, tudjuk meg Lángi Józseftől. Az első a kutatás. Meg kell vizsgálni az adott, felújításra váró objektumot, és a falrétegeken végighaladva visszafelé felfűzni az épület történetét. Jó példa lehet egy református templom: aki belép egy ilyenbe, jó eséllyel fehérre meszelt falakat lát. De ha tudjuk, hogy a templom középkori, 700-800 éves, sejthetjük, hogy komoly történet lapul a homogén felszín alatt. Kutatás közben előbukkanhatnak a 19. századi díszítőfestések, azok alól előkerülhet a 17-18. századi protestáns kifestés, később pedig akár középkor freskókra is lelhetünk.

A kutatást követi a második alapfeladat, a feltárás és a dokumentálás, majd a javaslat, hogy a fellelt rétegekből melyeket érdemes és lehet bemutatni.

Izgalmas új tendencia, mondja Lángi József, hogy míg korábban szinte csak a középkori falfelületek számítottak értéknek, ma már a díszítőfestések, egyszerűbb dekorfestések, sőt a néhány száz éves tapéták is fontosak a restaurátorok – és a felújítók – számára.

Hallgatva, ahogy a munkájáról beszél, felvetjük a falkép-restaurátornak, hogy valószínűleg ritkán unatkozik. Bólint. „Jó korban élek, elképesztő dolgokat lehet feltárni például határon túl – ezeket a munkákat jobbára a Teleki László Alapítvány megbízásából végzem. A rendszerváltás előtt ilyesmiről szó sem lehetett. De az elmúlt időszakban rengeteg kastélyfelújításra is sor került, nagy középületekben is jelentős munkák folynak. A szakszerű és színvonalas restauráláshoz persze sok pénz kell, de az is szerencsés helyzet, hogy mostanában sokkal nagyobb az erre fordított forrás, mint pályafutásom során bármikor.”

A szépségek mellett persze – mind alighanem minden szakma esetében – nehézségei is vannak ennek a munkának. Ott van például az állvány, amit, fogalmaz Lángi József, meg kell szokni. Az állványra fel kell menni, időjárástól, évszaktól függetlenül. Nehézséget jelent az is, hogy míg egy restaurátor-műhelyben mindig adott a „logisztika” (az anyagellátás, az eszközök), addig annak, aki a terepen dolgozik, minden alkalommal újra kell építenie a rendszert. Mindig újra „meg kell oldani az életet” is, sokszor kell ott aludni, távol tölteni az időt a családtól. Meg kell küzdeni a fővállalkozókkal is, akik általában úgy gondolják, ha egy állvány jó a kőműveseknek, nyilván jó lesz a restaurátoroknak is. És végül: mivel a restaurátori munka mindig egy nagy projekt végén kerül sorra, az addig feltorlódott késéseket mind a restaurátorokkal próbálják ledolgoztatni. „Sztoikus nyugalom, kevés stressz, sok tapasztalat” – sorolja Lángi József a tényezőket, amelyekkel minden problémán képes túllendülni.

A kérdésre, van-e kedvenc felújítása az elmúlt negyven évből, a restaurátor így felel: „Sok kedvencem van, ráadásul az ember sokszor azt hiszi, ennél jobb már nem lehet, aztán mégis tesz egy újabb felfedezést. Ez mindig csodálatos érzés. Ott van például a Zala megyei Türje premontrei temploma, ahol találtam egy Szent László-legendát. Erről kiderült, hogy a legkorábbiak közé tartozik, ráadásul szokatlan helyen, a déli falon van, több mint hét méteren. De említhetem a romániai Bihar megyében lévő Siter református templomát is: ez építészettörténetileg, de a képek tekintetében is teljesen egyedülálló, egy kutató életében ilyen egyszer adódik, hálát adhat érte az Istennek. Hogy ki ne felejtsem, ott van még a kárpátaljai Visk középkori freskója, de a homoródkarácsonyfalvi unitárius templom Szent László-legendájának feltárása is hatalmas élmény volt. De még hosszan sorolhatnám.”

Lángi József hatvankét éves, a restaurátoré pedig, mint korábban láttuk, sokszor fizikai értelemben sem könnyű munka. Meddig lehet bírni? „Van egy plasztikus ábrázolásmód, az életkorlépcső – válaszolja a Granasztói-díjas szakember. – Én már sajnos lefelé tartok ezen a lépcsőn, illúzióim nem lehetnek, de szerencsére egyelőre feladatom és erőm is bőven van, úgyhogy egy darabig még nem tervezem abbahagyni.”