„Szeretem a fát”

Mielőtt Ferenc pápa június 1-jén Csíksomlyóra látogatott, Böjte Csaba erdélyi ferences szerzetes ezt írta azok megnyugtatására, akik aggódtak amiatt, hogy a kegytemplomban „lakó” Szűz Mária-szobrot a pápai szentmise idejére elmozdítják a helyéről: „Erdély legjobb farestaurátorai Mihály Ferenc vezetésével viszik, hozzák felelősséggel a szobrot a pár száz méteres zarándokúton! Amúgy az elmúlt években ugyancsak ők emelték le és restaurálták a nemrég 500. születésnapját ünneplő kegyszobrot.”

Mária azóta annak rendje-módja szerint visszaköltözött a csíksomlyói templomba, mi pedig büszkén mutatjuk be a Böjte Csaba által említett farestaurátort, Mihály Ferencet, a Granasztói György-díj 2018-as kitüntetettjét, aki rendszeresen együttműködik a Teleki László Alapítvánnyal műemlékeink megmentésében, megújításában.

Mihály Ferenc Marosvásárhelyen született 1968-ban. A brassói műszaki egyetem faipari karára járt, majd Budapestre költözött, ahol elvégezte a képzőművészeti egyetemet. Itt fogalmazódott meg benne végképp a szándék, hogy restaurálással kíván foglalkozni. Döntését nem magyarázza túl: „Így alakult. Szeretem a fát” – mondja a szakember, aki bár jól érezte magát az anyaország fővárosában, mindvégig úgy készült, hogy haza fog menni Erdélybe. Ma Szovátán él feleségével és öt gyermekével.

Ő Erdély, sőt a magyar restaurátori szakma egyik legjobb farestaurátora. És ami azt illeti, ebből a szempontból nem is élhetne jobb helyen: mint mondja, festett famunkák – ezekkel foglalkozik leginkább – Európa más területein is vannak, de Erdélyben „előkelő sűrűségben” találhatóak meg. Ez a gazdagság adódik abból, hogy a fa errefelé mindig nagy mennyiségben állt rendelkezésre, ráadásul az erdélyi területek időről időre elszigetelődtek a tömbtől, művészetük, építészetük is archaizálódott. Itt, ellentétben az anyaországgal, nem volt gazdag barokk kor, így jóval több minden maradt meg a korábbi időkből: vagyis olykor a szegénységnek is köszönhetünk valamit, ez esetben azt, hogy rengeteg XVII., XVIII. század előtti festett faemlékünk maradt fönn.

A farestaurátor élete persze, bármilyen gyönyörű is ez a szakma, nem mindig fenékig tejfel. A gyülekezetek, egyházi közösségek nem mindig bánnak megfelelően a fából készült berendezéssel, festett felületekkel. Tudni kell, mondja Mihály Ferenc, hogy ebben sosem a rossz szándék vezérli őket: a gyülekezetek is próbálnak jobbítani, újítani, és ha nincs kéznél szakértő segítség, eközben könnyen elveszhetnek nagy értékek is. Küzdünk még, mondja a szakember, a kommunizmus hagyományával is: azokban az időkben az emberek sokszor gondolták egy-egy nagyobb fafelület, festett berendezés láttán, hogy mit kínlódjunk még a régi fával is, van elég bajunk! Ekkor jelentek meg a műanyag lambériák, a lefestett, átkent felületek.

Ez a szemlélet még ma is tetten érhető. A farestaurálás lassú, időigényes munka, a templomaikat, épületeiket aktívan használó közösségek nem mindig szeretnék kivárni, amíg elkészül egy-egy restaurálás. Épp ezért a farestaurátor munkája nem pusztán a fával való foglalatosságból áll, hanem diplomáciából is: sokszor meg kell győzni a műemlékek tulajdonosait, hogy a fafelületekkel érdemes foglalkozni, fontos megmenteni, helyreállítani őket.

„Nem merek mondani! Öt gyerekem van, közülük se tudom kiválasztani a legkedvesebbet” – feleli Mihály Ferenc, amikor arról kérdezzük, az eddig nagyjából ötven erdélyi, néhány kárpátaljai és horvátországi restaurátori munkája közül melyikre emlékszik legszívesebben.

Arra a kérdésre pedig, hogy mi értelme megmenteni évszázados emlékeinket, amikor azokat gyakran már egyáltalán nem használhatják magyarok, így válaszolt: „Sarkított példát mondok: nem úgy tevődik fel az a kérdés sem, amikor idős embereket ápolunk, gondozunk, hogy no, mi értelme ennyi öreggel, beteggel bajlódni, hát hozzunk helyettük fiatalokat! Ez nyilván fel sem merül – épített örökségünk megóvása ugyanígy megkerülhetetlen kötelesség. Ezek a magyar művészettörténet fontos elemei, ha nem őrizzük meg őket, hiányozni fognak az egészből. Igen, van sok olyan épület, emlék, amelyről tudjuk, hogy előbb-utóbb így is, úgy is el fog veszni. Tudjuk, hogy vannak területek, ahol vissza kell vonulnunk. De ez a visszavonulás is legyen méltó! Vegyük számba, mi az, ami elvész, amit nem fogunk használni, de akkor is próbáljuk úgy hátrahagyni, hogy megmaradhasson.”

Amire érdemes figyelni, mondja Mihály Ferenc, az erőforrásaink csoportosítása: a támogatásokra szerinte sokszor nem is az erős tömbben lenne szükség, ahol életképes, tenni akaró és tudó, több ezres gyülekezetek vannak, tartják fenn templomaikat, épületeiket. A legveszélyeztetettebb a szórvány: innen még nyilvánvalóan nem lehet kivonulni, ugyanakkor külső segítség nélkül nagyon sok minden elveszne.

Mihály Ferencen mindenesetre nem múlik, ő a rá jellemző derűvel, szakértelemmel és állhatatossággal őrzi-óvja a magyar műemlékeket. Munkájában egyértelműen kevésbé szereti a szervezési részt, a papírozást – igazi örömöt a kutatás jelent. Az, amikor feltárul a szeme előtt valami, amit kétszáz éve nem láttak úgy. Amikor elkezdi megismerni az anyagot, és kitalálja, mit, hogyan kell tennie, hogy az visszanyerje régi alakját. Amikor egy rossz állapotú emlékből, egy roncsból értékelhető valamit teremt.

Íme néhány Mihály Ferenc munkái közül, amelyek a Rómer Flóris Terv keretében valósultak meg:

Énlaka, unitárius templom famennyezetének restaurálása

Erdőcsinád, a református templom kiemelkedő minőségű fabútorzatának restaurálása

Barátos, a református templom festett karzatmellvédjének restaurálása

Székelydálya, a református templom kazettás mennyezetének helyreállítása

Aki bővebben olvasna Mihály Ferenc munkásságáról és az erdélyi festett faberendezésekről, annak ajánljuk Lángi Józseffel közösen írt könyveit:

Erdélyi falképek és festett faberendezések 1-2.