Káldi Gyula építész 1974-től nyugdíjba vonulásáig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál, illetve annak jogelőd intézményeinél végezte és szervezte a műemlékvédelemmel kapcsolatos feladatokat. 1998-ig főként az építészeti helyreállítások tervezésével foglalkozott. Számtalan műemlék helyreállítását vezette, négy új templom és számos liturgikus tér tervezése is az ő nevéhez fűződik. Az 1970-es és ’80-as években több országos építészeti pályázaton szerepelt sikerrel, szakmai munkájának eredményeiről rendszeresen publikált. 1999-től a Kárpát-medence szakmai kapcsolatainak koordinálásával, valamint a határon túli magyar örökség megóvását célzó állami források szakmai felügyeletével foglalkozott, ennek keretében számos külhoni műemlék rekonstrukciójában vett részt szakmai ellenőrzéssel, tanácsadással. Kiemelt szerepe volt a gyulafehérvári római katolikus székesegyház helyreállítási munkálataiban is.
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészettörténeti és Elméleti Tanszékén 1999 után éveken át konzulensként, opponensként, diplomabizottsági tagként vett részt az építészképzésben, de rendszeresen részt vállalt a határon túli szakemberek, lelkészek, papok és polgármesterek örökségvédelmi képzésében is.
2011 óta a Teleki László Alapítvány külső munkatársaként tevékenykedik az Alapítvány Kárpát-medencei örökségvédelmi programjában, amelynek keretében 2016-ig több mint 40 műemlék helyreállításának szakmai felügyeletét látta el, három teljes körű helyreállítás tervezési feladatát ő végezte és végzi ma is. Munkásságát 2001-ben Forster Gyula-díjjal ismerték el.
Káldi Gyula építész vehette át elsőként a Granasztói György-díjat, amellyel a Kárpát-medence magyar műemlékeinek megóvásáért tevékenykedők munkáját ismeri el a díjat létrehozó Teleki László Alapítvány Kuratóriuma, évente egy alkalommal. Az építészt kihívásairól, inspirációiról, hitvallásáról kérdeztük. 

Számtalan műemlék helyreállítását vezette, négy új templom és számos liturgikus tér tervezése is az Ön nevéhez fűződik. Melyik volt a legemlékezetesebb, legnagyobb kihívást jelentő munka és miért?
Talán a jáki Szent György templom helyreállítását emelném ki. Mivel egy hosszabb, s különböző okok miatt évekre meg-meg szakadó munkáról van szó, ezért annak csak az engem érintő – bár a helyreállítás vonatkozásában igen döntő – időszakára gondolok. Azokra a munkákra tehát, amelyekben részt vettem. A templom legújabb kori helyreállítása az 1988-as évben kezdődött, s csak 4 évvel ezelőtt fejeződött be kívülről. Jákon, a kezdeti években az aktuális feladatok felmérése volt soron minden területen, ugyanis e nagyszerű, európai jelentőségű épületegyüttesnek, az ezt megelőző, a műemléki bemutatás igényével indított nagy helyreállítása a 19. század utolsó éveiben történt. Az akkori munkát Schulek Frigyes és Gyalus László irányította, de a helyreállítás felügyeletében nagy tekintélyű tagjaival, a magyar műemlékvédelem akkori hivatalos szervezete, a Műemlékek Országos Bizottsága is aktívan részt vett.
Legfőbb dolgunk tehát 1990 körül az volt, hogy az eltelt 90 év állagromlását diagnosztizáljuk, az akkor fel nem tárt károsító tényezőket feltárjuk, s ehhez mind a régészeti ásatások, mind a forráskutatás, mind a kiterjedt falkutatás, mind a különböző restaurátori, elsősorban kőrestaurátori, s az ahhoz kapcsolódó geológiai, geodéziai, épületfizikai hidrogeológiai vizsgálatokra szükség volt. Ez a munka, bonyolultságára, összetettségére való tekintettel csak egy kutatási program összeállításával kezdődhetett, azzal a reménnyel, hogy az eredmények alapján azután egy nagyon szakszerű terv készülhet, hosszú távú helyreállítás valósulhat meg.
A revízió további tényezője volt a korszerű helyreállítási metódusok, alkalmazási lehetőségeik vizsgálata, elsősorban a kőfelületek és a faragványok vonatkozásában, valamint a napjainkra megváltozott műemléki szemlélet összevetése a 19. század végi helyreállítás elemeivel. A vizsgálatoknak és a kutatásoknak természetesen művészettörténeti, tudományos célja is volt, nevezetesen; minél többet megtudni az épületegyüttes építéstörténetéről. Ehhez az átfogó munkához a nyugat-európai szakmai gyakorlatot is tanulmányoztuk, s végül, a tudományos publikációk sem maradtak el. Az akkor megszületett kutatási eredmények további fontos publikációk forrásai lehetnek a jövőben. A fantasztikus szakmai együttesből, csapatból, név szerint is ki kell emelnem D. Mezey Alice művészettörténész nevét, aki a kutatási koncepció kidolgozásában, a szervező munkában, és magában a kutatásban is vezető szerepet játszott.
Jómagam az építészeti programtervet készítettem el, az új kőtár épületét terveztem meg, s a helyreállításban a templom nyugati homlokzata, a Szent Jakab kápolna, valamint az Apáti ház (múzeum), tervezése, művezetése volt a feladatom.
Ez a szerteágazó szakmai kihívás számomra egyrészt nagy élményt, folyamatos tanulást, végül tapasztalatmerítést is jelentett. Nagy iskola volt. Persze minden egyéb munkámnak is megvolt a személyes és szakmai hozadéka…
Egy munka elkezdésekor vannak-e inspiráló hatások, amik megérintik?
Azt elmondhatom magamról, hogy félig- meddig tudatosan, de alapvetően ösztönösen is, ha valahol feladatot kapok, azonnal szeretek belehelyezkedni az ottani közösség életébe. Meghallgatom a személyes élettörténeteket, vagy a közösség gondjairól örömeiről szóló beszámolókat, s ha jut rá egy kis idő, elmegyek gombászni az erdőbe, fürödni a folyóra, stb. Nekem nagyon fontos, hogy a saját bőrömön érezzem, hogy kinek dolgozom!
Mit tart a legizgalmasabb fázisnak egy munka során?
Minden fázis nagyon is izgalmas, csak éppen az izgalom karaktere más! Az előkészítésben a megismerés és a feladat öröme, a felfedezők izgalma uralkodik az emberben, míg a tervezés és a megvalósítás során, mint egy logikai játék mentén, „agyal” az alkotó ember. Ráadásul ez egy erős együttműködést igénylő, iteratív, s talán egy kicsit felelősségteljesebb szakasz, teli oda-vissza jelzésekkel, amiben ugyancsak bőven van izgalom.
Egy korábbi interjújában számos tanítómesteréről, példaképéről mesél, köztük a bakonyi sváb falvakból származó mesterembereket említi, akik tudásáról és hozzáállásáról úgy fogalmaz, hogy mára sajnos szinte teljesen kiveszett az építőiparból. Hogyan változott meg az mesterek hozzáállása? Mi az, amire szükség lenne napjainkban is?
Minden régi szakmának, így kiemelten az építőipariaknak is, a 20. század közepéig volt egy ősi, generációról generációra hagyományozódott kézműves jellegű tudása, amit a minden területre betört ipari tömegtermelés egyszerűen elsöpört, mégpedig olyan drasztikusan, hogy egyes szakmák egész egyszerűen el is tűntek. Csak a kézműves, a kézi szerszámokkal végzett munkavégzés képes egyedi megoldásokra, míg a tömegtermelés nem. Márpedig a régi épületeink mind-mind egyedi megoldások halmaza, amelyeket egy helyreállításnál reprodukálni kellene, illene. De ma már ott tartunk, hogy szinte nincs ember, aki egy hagyományos, alapvetően egyszerű építőipari, vagy szakipari munkát el tudna végezni. S bár vannak kezdeményezések az ilyen jellegű szakképzésre, de ezt sem a szakmapolitika, sem pedig a piaci feltételek nem segítik elég hatékonyan.
Sajnos ma már szinte általános gyakorlat, hogy egy-egy régi épület elpusztult párkányát nem téglával és habarccsal pótolják, hanem polisztirol habból kivágott elemeket ragasztanak fel pótlásként. Vajon kell-e bizonygatnom, hogy ez miért baj? Ha kellene, akkor számomra már minden reménytelenné válna.
Egyre elszekularizálódó világunkban változtak-e a templomépítés „szabályai”, vagy az egykori hagyományok ma is teljességgel érvényesülnek?
A templomok térszervezése – legalábbis ami a katolikus templomokat illeti – jelentősen változott a közelmúltban, mert a II. Vatikáni Zsinat az átváltoztatási aktust a hívek felé fordította, ahogy ez az ókorban és a koraközépkorban volt. Ez elméletileg egy sokkal centrálisabb térszervezést igényel. Tehát az új templomterek felváltották az eddig jellemzően hossztengelyre szerkesztett (longitudinális) tereket. A két különböző jellegű térszervezés azonban nem jelenti azt, hogy az egyik, vagy a másik automatikusan jobban, vagy kevésbé felelne meg az isteni tengely szellemének. Ez a kérdés már ezen túl dől el. Valahol a letisztultságban, a fények összhangjában, a vizuális csend megteremtésében manifesztálódik igazán. Jómagam úgy látom, hogy egy olyan eklektikus korszakban élünk ebben a tekintetben is, ami mégis esélyt hordoz a stiláris elemektől mentes, tehát örökérvényű megoldások megszületésére. Már felbukkantak igazán jó példák a láthatáron. De az útkeresés folytatódik. A határon túli templomépítéseknél az útkeresés dominál még jobban, ám ott is megindultak a véleményem szerinti helyesebb irányba. Persze azt hozzá kell tennem, hogy templomot csak virulens közösségek és térségek tudnak építeni, ezért a határon túli területek jelentős részén nemhogy új templom építésére lenne szükség, de a falvakban éppen hogy a meglévő templomaink kiürülésének lehetünk tanúi.
A Granasztói-díjat a határainkon túli magyar épített örökséggel kapcsolatos tevékenységének elismeréseként vehette át. Lassan két évtizede tevékenykedik a Kárpát-medencei örökségvédelmi programokban. Mit jelentenek az Ön számára ezek a megbízások? Miért fontosak?
A határon túli munka szakmai lényegét tekintve nem kellene különbözzön a hazaiaktól, a 20. század jól ismert történelme mégis úgy hozta, hogy különös fénytörésben vannak ezek az emlékek, műemlékek. Törvény szerint egy másik ország hatóságai, pénzügyi forrásai hivatottak azok jó karbantartására, ám mégis sokszor azt tapasztaljuk, hogy ezek a még mindig magyar közösségek által használt épületek a figyelem perifériájára szorultak, s vannak ma is. Mintha a senki földjén állnának. Nekünk, anyaországi magyaroknak tehát a feladat szinte adódik; az amúgy is deprimált állapotban lévő térségekben élő közösségek gyökereit, történelmi öntudatát kell megerősíteni, aminek kézenfekvő, természetes eszköze a történelem tanúinak számító műemlékek gondozása, fenntartása, sőt értékeinek felszínre hozása és bemutatása is. És – igen lényeges szempontként – ezt a munkát maximális hitelességgel, valódi korhűséggel, restaurátori szemlélettel kell végeznünk. Úgy, ahogy azt a történetírásban is látni szeretnénk minden fél részéről. Mindezt persze, ha erre van fogadókésség, az adott ország szakembereivel és hatóságaival közösen szeretnénk végezni, s ahol lehet így is tesszük.
A határon túli tevékenység másik sajátosan fontos eleme, hogy ezekben a jellemzően falusi közösségekben a hagyományos építésű szigeteletlen régi épületek fenntartási alapelemeit is rosszul ismerik, és sajnos gyakran károkat okozva alkalmazzák is azokat. Fontos feladatunk tehát, hogy ezeket a hibás „elméleteket” megcáfolva, a helyes módszereket honosítsuk meg, hogy példát mutatva tanítsunk. Ezt ugyanis helyettünk senki nem teszi meg.
Ami viszont rendkívül nagy öröm, hogy a támogatás eredményeként számos csipkerózsika álomból életre keltett templomban, sok-sok elfeledett érték, elsősorban falkép válhatott ismét közkinccsé, ami egyúttal tovább gazdagította a Kárpát-medence művészettörténeti szakirodalmának eredetiben fellelhető, kutatható forrásait is. Úgyhogy a körültekintő munkának e területen is van értelme és célja.
A korábbi interjújában utalt arra, hogy fontos a „jó tér” megteremtése. Milyen ez a „jó tér”? Lát-e különbséget abban, hogy mit üzen a tér a templomba betérők számára egy határainkon túli templom, és egy anyaországi templom esetében?
A vallások hittételei – saját elvárásuk szerint is – az élet legállandóbb, vagyishogy egyedül állandó felületei, s ebből fakadóan az építési „szabályok”, a „jó tér”, a „templomterek a hívő lelkekkel való kapcsolata”, mind-mind az Isten állandóságát, örökkévalóságát, szeretetét kellene tükröznie. Ám a teológusok szerint a történelem is része valahogy az emberiség üdvtörténetének, amiben azonban az ember értelmezi, mindig kissé (vagy nem is kissé) a maga aktuális képére formálja az Istent. Úgy is mondhatjuk, hogy átpolitizálja. Ebből fakad, hogy a „divatos” istenképek többnyire tévedéseket is hordoznak, s a történelem is ezért van tele botladozásokkal, sőt hasra esésekkel, botrányos tragédiákkal. Amikor egy templomteret vizsgálunk, akkor mindig ennek a két koordinátának a metszéspontjába kell helyeznünk a nézőpontunkat. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha egy épületnél és terénél az isteni, függőleges tengely (y koordináta) elemei dominálnak, akkor az egy jó szakrális tér, ahol a hívek és az Isten kapcsolata tisztább, elmélyültebb lehet, míg fordított esetben, ahol a gyarló emberi, önmegvalósító x tengely dominál, ott a hívő ember sokkal nehezebben tud kapcsolódni az örök értékekhez, a tiszta szeretethez. Bizony ez így van. S félreértés ne essék, a történeti építészeti stílusok között is vannak ilyen jellegű különbségek. Elég csak összevetni egy tiszta szerkesztésű románkori, vagy gótikus teret egy rokokó templom térszervezésével, hangulatával.
Mennyire lehet meghatározó a hely, ahova egy templom épül? Milyen helyszínek segíthetik a lélek befelé fordulását?
Egy épület környezete, az exteriőr, eleve segítheti a ráhangolódást az Istennel létrejövő lelki összhangra. Minél természetesebb a környezet, minél hosszabb és minél csendesebb úton közelítünk meg egy templomot, annál nyitottabb lélekkel léphetünk be oda. A zarándoklatok is erre a belső letisztulásra építenek. Az sem véletlen, hogy a templomaink elég nagy hányada valamilyen magasabb ponton épült fel a településen belül. A felfelé kaptatás, az Istenhez való felemelkedés, a távlatos világkép megtalálásának cselekvő metaforája. De a kontraszthatás is igaz lehet. Minél zajosabb környezetből lépünk be egy városban a csendes templomba, annál gyorsabban átölel az Isten.
Mi az Ön „mesterüzenete”, ha úgy tetszik, hitvallása?
A személyiség erős kivetülését az épületekre – néhány kivételtől eltekintve – hibás megközelítésnek látom. Ugyanis az ego túlzott megjelenése egy épületen nagyon gyors erkölcsi avulást eredményez. Ez beigazolódott tény.
A történeti, főként a középkori építészeti stílusok (romanika, gótika) kialakulásában nagyon erős, lényegében döntő szerepet játszott az új, és újabb tartószerkezeti elemek kidolgozása és alkalmazása. Mondhatni, az ezekben a korokban épült épületek konstruktivista épületek voltak, még ha nem is ez jut róluk az eszünkbe. Az újabb kori és napjaink építészetében is igaz számomra a fentiekből kirajzolódó építészeti hitvallás, hogy tudniillik az erősebben megjelenő személyes építészeti karaktert csak azoknak az építészeknek a műveiben tudom elfogadni maradéktalanul, ahol ennek a személyes karakternek valamilyen új, személyéhez köthető szerkezeti (térszervezési) újítás az alapja. Persze akinek nincs ilyen eredeti, lényegi hozzátennivalója az építészethez, az is lehet jó, sőt nagyon jó építész, ha mindennek tudatában van, s személyisége megjelenítése helyett, a környezet és a funkció támasztotta igényekre koncentrál teljes erejével, s persze az épületszerkezeti és térszervezői tudásának állandó fejlesztésével, s alázatos alkalmazásával tervez. Hozzáteszem, a megfogalmazott beruházói igények és a környezeti tényezők „igényei” között gyakran feszül igen nagy különbség, aminek feloldása igazán építészt próbáló feladat.
Jómagam sem vagyok újító, szerkezet-, vagy térteremtő (stílusteremtő) építész, ezért a tudásban, az arra alapozott elemzésben és az adott környezet megismerésében hiszek. Mindez egy történeti épület megújításánál, „fejlesztésénél” fokozottan igaz.
A fentiekből is kitűnhetett talán, hogy a szakmát szolgálatnak tekintem. Az építészet igazi értéke számomra – hangsúlyoznám, hogy ma már – a tökéletességet célzó arányrendszerekben (amibe beleértem a funkcionális használhatóság és a környezeti hatás egészen pontos felmérését és beépítését is) testesül meg.  Ehhez a történeti építészet – amibe a közelmúlt alkotásait is bele kell érteni – tanulmányozása jelenthet igazi segítséget.